Támogasd a K-Monitort! K-Monitor a Facebookon
K-Monitor
Ft
Az elmúlt évek becsült kárösszege.
Korrupció, Közpénz, Közbeszerzés, Kartell

Bűnözés, bűnüldözés és korrupció

A whistleblowinggal foglalkozó összeállításunkban minden hónapban szakértők válaszolnak a K-Monitor, illetve olvasóink kérdéseire. Sorozatunk ötödik részében Finszter Géza kriminológust kérdeztük a korrupciós bűnözés elleni fellépés problémáiról. Az interjú teljes terjedelmében itt olvasható.


finszter_geza


Milyen mértékig lehet, illetve érdemes visszaszorítani a korrupciót? Mihályi Péter szerint a korrupció szükségszerű része a piacgazdaságnak, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a korrupció kifejezetten negatív hatással van egy társadalom morális állapotára.


Azoknak a közgazdászoknak, akik a korrupciót a gazdaság működése szükségszerű részének tekintik, nem kell aggódniuk. A bűnüldöző és igazságszolgáltatási szervek messze vannak attól, hogy ezt a jelenséget felszámolják, a gazdaság tehát működőképes marad! Ez a – kissé cinikus – megállapítás azonban csak a gazdasági korrupcióra érvényes.

Merőben más megközelítést igényel a hivatali vesztegetések ügye. Az Országos Kriminológiai Intézetben 2009-ben folytatott kutatásaink során éppen ezért a vesztegetési deliktumoknak ezt a két kategóriáját világosan elkülönítettük egymástól.

Korábban a Csemegi kódex (Magyarország 1878-ban elfogadott első büntető törvénykönyve, a korszak nagy jogász egyéniségének, Csemegi Károlynak az alkotása) kizárólag a hivatali vesztegetést rendelte büntetni. Az 1945 utáni megoldások a magántulajdon száműzésével és a piacgazdaság visszaszorításával a gazdálkodó szervezeteket is közigazgatási módszerekkel irányították. Ebből következett az 1948-ból származó értelmezés, amely szerint „az állami vállalati alkalmazottak a hivatalos személyek közé sorolandók.” Ezzel a szemlélettel a szocialista büntetőjogi felfogás már a hatvanas években szakított. A jelenleg is hatályos 1978. évi büntető kódex külön-külön tényállásokban határozta meg a hivatali és a gazdasági vesztegetés fogalmát, éspedig azoknak mind a passzív, mind az aktív formáit.

A gazdasági vesztegetések a rosszul teljesítő, a piacgazdaság önszabályozó rendszereit alacsony szinten működtető, az állam hibás gazdaságpolitikai döntései miatt gyengélkedő termelést és elosztást ideig-óráig működőképessé tehetik. Ezzel szemben a hivatali vesztegetések a közszolgálat működési zavarait még átmenetileg sem képesek tompítani, ellenkezőleg, a hibás működés minden elemét felerősítik, a közszolgálatot a társadalmi rendeltetésével ellenkező irányba torzítják. Ilyen működési zavarok azokban a közszolgálatokban jelennek meg, amelyek nem jogszerűen, nem szakszerűen és nem szolgálatszerűen működnek.

Közhely, hogy a korrupció leleplezett esetei csak a jéghegy csúcsát mutatják. De mint minden közhely, ez a megállapítás is pontatlan. Amíg ugyanis a gazdasági vesztegetések esetében feltételezhető a nagyarányú látencia, a hivatali vesztegetések esetében ennek aránya jelentősen kisebb. (A számok tükrében az elmúlt öt esztendőben a hatóságok tudomására jutott hivatali vesztegetések a következők szerint alakultak: 2005-ben 561 ügy, 2006-ban 308 ügy. 2007-ben 236 ügy, 2008-ban 279 ügy 2009-ben 549 ügy. A gazdasági vesztegetések számai ugyanebben az időszakban: 2005-ben 260 ügy, 2006-ban 55 ügy. 2007-ben 77 ügy, 2008-ban 118 ügy 2009-ben 366 ügy.)


A korrupció elleni küzdelem szempontjából hogyan értékeli a hazai jogi környezet? Mennyire adottak a korrupció elleni küzdelem jogi feltételei, melyek a magyar jogrendszer legnagyobb hiányosságai?

A látencia nagysága és a jognak a korrupciót fékező hatása szoros összefüggést mutat. A gazdasági korrupció elleni fellépések hatékonyságát jelentősen nehezíti az, hogy a magánjogi szemlélet jóval kisebb hatósági korlátozást tűr el, mint a közélet. A tulajdon szentsége, a szerződéses szabadság és a törvény előtti egyenlőség olyan alapelvek, amelyek a fejlett piacgazdaság működésének a fundamentumait alkotják. Amennyiben ezekbe a jogviszonyokba különböző megfontolásokból (az államérdek primátusa, a gyengébb fél védelme, stb.) a közjog túlzottan beleszól, akkor a gazdasági fejlődés maga kerül veszélybe. A gazdasági korrupció megfékezése ezért elsősorban nem jogi eszközöktől, hanem a bölcs gazdaságpolitikától várható, ami viszont magában foglalja a fejlett pénzügyi jogi szabályozást, a növekedést és a fogyasztást egyaránt ösztönző adórendszert, a tisztességes piaci magatartás jogi garanciáit, a közbeszerzési eljárások átlátható szabályozását és a gazdasági felügyeletek hatékony működését.

Ezzel szemben a hivatali korrupció egyik leghatásosabb ellenszere a jogbiztonságot és igazságosságot képviselő közjogi környezet. A világos anyagi jogi szabályok, amelyek az egyes ember és az állam kapcsolatait szabályozzák, valamint az átlátható és garanciákkal körülvett eljárási szabályok, amelyek a közhatalom tevékenységét szabják meg, hatékonyan képesek akadályokat gördíteni a hivatali visszaélésekre irányuló szándékok útjába.

A közjogi szabályok összessége azonban önmagában nem ad választ arra, hogy milyen a közszolgálat színvonala, ez ugyanis a közszolgálati szervezet ésszerű kialakításától és a köztisztviselői kar szakmai felkészültségétől is függ. A tételes közjog tanulmányozása csak arra ad választ, hogy milyennek kellene lennie a hivatalok működésének. A közigazgatási szervezet állapota, valamint a közszolgák szakmai felkészültsége és moralitása már azt is jelzi, hogy milyen a hatósági szféra teljesítménye a valóságban.

A tételes közjog, a közszolgálat szervezete és a hivatalnoki kar hármasa vár minősítésére ahhoz, hogy a hivatali korrupció elleni küzdelem szempontjából értékelhető legyen a hazai jogi környezet. Ha tehát ezt az értékelést elvégezzük, akkor nézetem szerint a következő diagnózis állítható fel:

A közigazgatás anyagi-és eljárási tételes jogi szabályozása megfelel a modern alkotmányos jogállamtól elvárható színvonalnak, alapoz a gazdag és igen fejlett magyar közjogi hagyományokra, továbbá követi az uniós jogharmonizációs elvárásokat.

A közjogon belül a korrupciós bűncselekmények elleni küzdelemben különös jelentősége van a büntető anyagi- és eljárási jogok alakulásának. Ezt a területet komoly veszély fenyegeti a hektikus, arrogáns és a jogelmélet elemi felismeréseit figyelmen kívül hagyó jogalkotás képében. Szerencsére azonban a vesztegetési tényállásokat tartalmazó Btk. fejezetet ez a lázas kapkodás eddig elkerülte. Az anyagi jog tehát jó eszközöket ad a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás kezébe ahhoz, hogy a vesztegetések elkövetőivel szemben az állam érvényesítse büntetési igényét. A büntető eljárási jog kudarcba fulladt reformja azonban jelentős nehézségeket támaszt a hatásos bűnüldözéssel szemben. Ez a terület, különösen pedig annak legkényesebb része, a titkos adatszerzés újraszabályozást igényel.

A titkos nyomozás jelenlegi szabályozása szétaprózott, belső ellentmondásokkal terhes és nem biztosítja az alapjogok korlátozása feletti igazságszolgáltatási kontrollt. Ráadásul a titokvédelmi szabályok olyanok, hogy a felderítéssel megszerzett adatok titkosságát az igazságszolgáltatási szervekkel szemben is védelmezik, holott minden adat, amely a felderítés során felmerül, kizárólag az igazságszolgáltatás tájékoztatásával nyeri el legitimációját. Ez a helyzet azzal a következménnyel járhat, hogy egyfelől valóságos bűnesetek vonhatóak el az igazságszolgáltatás elől, másfelől bűnügyek kreálhatóak, végül pedig az igazságszolgáltatás olyan bizonyítékokra kénytelen alapozni, amelyeknek hitelességét nem vizsgálhatja, és amelyek a védelem kontrolljának próbáját sem állták ki. Jelenleg a parlament előtt van egy törvénytervezet, amely a szabályozás szétaprózottságát ugyan megoldaná, de a garanciákat továbbra sem biztosíthatja. Magam azt a megoldást pártfogolnám, amely szerint a titkos felderítés teljes terjedelemben a büntetőeljárási kódexben nyerjen szabályozást, az ügyész rendelkezési joga ezen a területen se legyen korlátozható, a vádemelés szakaszában a titkos nyomozással kapcsolatos adatok titokgazdája legyen az ügyész, a bírósági tárgyaláson pedig ez eljáró bírósági tanács.

A közigazgatás jól működő szervezete a tiszta hivatali közélet egyik biztosítéka. Ez a szervezet modernizációra szorul, amely egyfelől jelenti a központi államigazgatás és annak dekoncentrált szervezeteinek megújítását, másfelől pedig az önkormányzati igazgatás reformját. Míg a központi államigazgatás átalakítására történtek sikeres lépések, addig az önkormányzati terület reformja várat magára. Ez utóbbi nélkül nincs igazi áttörés a tiszta közélet megteremtésében sem.

Külön kell szólnom a bűnüldöző és igazságszolgáltatási szervezetekről. A bűnüldöző apparátusok többsége része a központi közigazgatásnak, és ennek megfelelően közvetlen kormányzati irányítással működik. A bűnüldözés a rendvédelmi igazgatás egyik funkciója, ugyanakkor az igazságszolgáltatás előkészítése, és ekként egy másik hatalmi ág működését szolgálja. A korrupció elleni küzdelem jogszerűségének tekintetében különösen fontos, hogy az igazságszolgáltatás teljes rendelkezési jogot kapjon a bűnüldözés egésze felett. Ez jelenleg nincs így. Nézzük a részleteket.

Először is szembetűnő a nemzetbiztonsági szolgálatok széles felhatalmazása a vesztegetési ügyek felderítésében, noha ezek a hatóságok nyomozási jogkörrel nem rendelkeznek, társadalmi rendeltetésük az alkotmányvédelem és az ország szuverenitásának megőrzése. A most leírt helyzeten az alkotmányvédelmi hivatalnak a belügyi tárca alá rendelése lényegesen nem változtat. A hatásköri szabályok átalakításával érhető el, hogy a nemzetvédelem valóban csak a saját kompetenciájában tevékenykedjék.

Másodszor ismételten felmerül a rendőr-korrupció felderítésében meghatározó szerepet vállaló Rendvédelmi Szervek Védelmi Szolgálat helyzete. Ez a szervezet nem nyomozó hatóság, ráadásul hatáskörébe olyan cselekmények tartoznak, amelyek kizárólagos ügyészségi nyomozásra utaltak. Amennyiben a titkos nyomozásra ezekben, a többségében vesztegetési gyanúra utaló ügyekben szükség van, akkor egy ilyen felderítő szolgálatnak az ügyészségi szervezeten belül kellene helyet kapnia.

Harmadszor kutatási tapasztalatok is igazolják a gazdasági bűnözés és a hivatali, valamint a gazdasági vesztegetések szoros kapcsolatát. Megvizsgálandó, hogy a Vám- és Pénzügyőrség átalakuló szervezete, amelyik jelenleg igen széles nyomozóhatósági hatáskörben jár el gazdasági bűncselekmények bizonyításában, milyen mértékben felkészült a bonyolult vesztegetési ügyek nyomozására. Kívánatos lenne olyan komplex hatáskörrel felruházott gazdasági rendőrség létrehozása, ahol a nyomozóhatósági hatáskörök magas szintű szakértelemmel párosulnak. Erre a küldetésre a legalkalmasabbnak jelenleg a Nemzeti Nyomozó Iroda látszik. (Önálló főigazgatóságként történő megszervezésének alaposabb indokait látom, mint a terrorelhárítás kivételét az Országos Rendőr-főkapitányság szervezetéből.)

Az igazságszolgáltatási szervezethez soroljuk tágabb értelemben az ügyészséget és a bíróságot. Ezek a területek nem tartoznak szűkebb kutatási kompetenciámba, de néhány gondolatot szükségesnek tartok kifejteni.

Az alkotmányos jogállam minőségét jelzi az, hogy a bűnüldözés milyen mértékben áll az igazságszolgáltatás kontrollja alatt, illetve, hogy maga az igazságszolgáltatási apparátus mennyire hatékony. Hatékony az a büntető igazságszolgáltatás, amely képes az állam büntető igényének érvényesítését törvényes eljárásban, ésszerű idő alatt az igazság megállapítására alapítani. A törvényes eljárással szemben követelmény nem csupán a jogszabályok helyes értelmezése, hanem a jogi értékelésen kívül minden más szempont kizárása.

A bíróságok politikai függetlensége akként biztosítható, hogy egyfelől magukat távol tartják a politikai tevékenységtől, másfelől a politikai pártok sem vonják be az igazságszolgáltatást az egymással szemben folytatott hatalmi harcaikba. A függetlenség jogszabályi alapjai nálunk adottak, hiányzik azonban a bíróságok oldalán a szakmai hozzáértésnek az a szintje, ami a politikai befolyásnak még a látszatát is elkerüli, de legfőképpen hiányzik az a politikai kultúra, ami a jogszolgáltatásnak ezt a területét is képes lenne megkímélni a maga hatalmi harcaitól.

Az igazság megállapítása a büntető perben nem lehet mindig sikeres. Az átláthatóság és a bírálhatóság azonban megteremti annak feltételeit, hogy az igazságszolgáltatás legyen képes szembe nézni a saját tévedéseivel és tudjon korrigálni is. Ez ügyben mindenki figyelmébe ajánlom Hack Péter és Fleck Zoltán kivételesen színvonalas és tanulságos munkásságát.


Nemzetközi összehasonlításban mely országok jogszabályai tekinthetőek sikeres példának ezeken a területeken? Milyen irányú változásokat tartana szükségesnek Magyarországon?

A nemzetközi tapasztalatok azt igazolják, hogy nincs egyetlen és rövid távú megoldás. Csak a közélet, a modern társadalmat jellemző nagy és összetett rendszerek fejlesztése, a civil társadalom, a gazdasági élet, a közszolgálat és az igazságszolgáltatás harmonikus kapcsolata, a demokratikus politikai viszonyok, a szolidaritás és a tolerancia értékeinek megerősödése hozhat sikert, amint azt az általunk olyannyira irigyelt észak-európai államokban látjuk. Ezt a holisztikus szemléletet tükrözte már az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának 1997. november 6-i 24. számú határozata is, amely megfogalmazta a korrupció elleni küzdelem vezérelveit.

Az ENSZ Kábítószer Ellenőrzési és Bűnmegelőzési Központjának 1999. március 11-én közzétett Korrupcióellenes Globális Programja a vesztegetések három típusát különbözteti meg, amikor szól a közigazgatásban, az üzleti életben és a pénzügyi- politikai- és igazgatási hatalmi központokban előforduló esetekről. Az ellenintézkedések nemzeti szintjén szükséges a meglévő kontroll eszközök felmérése, a szaktanácsadói szolgáltatások biztosítása, a jogi feltételek vizsgálata, a megelőző lépések kifejlesztése, a bírák, az ügyészek, a rendőrök és más érintett szakemberek képzése. Nemzetközi szinten az összehasonlító vizsgálati technikák elterjesztése, több országra kiterjedő átláthatósági és megfigyelési mechanizmusok kialakítása, a nemzetközi jogi intézmények megteremtése, globális tárgyalási és stratégiai tervezési fórumok működtetése.

A Magyar Köztársaság Kormánya, az ENSZ Kábítószer Ellenőrzési és Bűnmegelőzési Központja, valamint az Egyesült Nemzetek Interregionális Bűn- és Igazságügyi Kutató Intézete (UNICRI) 1999. június 9-én megállapodást kötött a Korrupció elleni Globális Program átvilágítási és ellenőrzési rendszerének kipróbálására. A magyar fél együttműködési készségét nyilván befolyásolta a komoly kormányzati elhatározás egy átfogó antikorrupciós stratégia kidolgozására. (A Kormány 1023/2001. (III. 14.) határozata a korrupcióval szembeni kormányzati stratégiáról)

A korrupcióval szembeni kormányzati stratégia főbb célkitűzései között érdemes megemlíteni a következőket:

  • a közpénzekkel történő gazdálkodásra hivatott személyek döntéseit nem befolyásolhatja saját gazdasági érdekeltségük,
  • a politikai pártok nem kaphatnak bizonytalan eredetű támogatásokat,
  • a korrupciónak leginkább kitett közhatalmi tevékenységet végző személyeket kötelező, teljes körű és ellenőrizhető vagyonnyilatkozat megtételére kell kötelezni,
  • meg kell vizsgálni annak lehetőségét, hogy az üzleti titok köre szűkíthető-e a hatékonyabb ellenőrzés és a közérdekű adatok nyilvánossága érdekében,
  • szigorítani kell a vesztegetés miatt kiszabható büntetési tételeket,
  • meg kell bontani az aktív és a passzív vesztegető közötti érdekazonosságot azáltal, hogy a törvény az aktív vesztegető számára büntetlenséget biztosítson olyan esetben, amikor a bűncselekményt a hatóság előtt felfedi.

Az előzőekben idézett kormányhatározat nyomán több jogalkotás is a korrupció elleni fellépés hatékonyabbá tételét volt hivatva biztosítani. Ezek sorában a legfontosabb a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvényt módosító 2001. évi CXXI. törvény.

Az előbbiekkel összefüggésben a jogi személyekkel szemben alkalmazható büntetőjogi intézkedésekről rendelkezett a 2001. évi CIV. törvény. Az országgyűlési képviselők kötelező vagyonnyilatkozatát a 2001. évi CIII. törvény szabályozza. Az egyes közhatalmi feladatokat gyakorló személyek a 2001. évi CII. törvény alapján kötelezhetőek vagyonnyilatkozat tételére. A köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvényt, valamint a hivatásos állományviszonyt is módosító 2001. évi XXXVI. törvény alapján kötelesek vagyonnyilatkozat tételére a rendvédelmi szervek hivatásos állományú tagjai. Ide sorolható továbbá a közpénzek felhasználásával, a köztulajdon használatának nyilvánosságával, átláthatóbbá tételével és ellenőrzésének bővítésével összefüggő egyes törvények módosításáról szóló 2003. évi XXIV. törvény („üvegzseb-törvény”). A köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény 7§ (1) bekezdése a „fontos és bizalmi pozíciók” esetében megköveteli a rendszeres vagyonbevallást. 2007 végén az Országgyűlés törvényt alkotott az egyes vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettségekről (2007. évi CLII. tv.).

Amiben viszont nem történt előrelépés az a közbeszerzések átlátható és ellenőrizhető szabályozása, valamint a pártfinanszírozás ügye. Ezen a két területen elkerülhetetlen a jogalkotás. Egyébként viszont nem a tárgyi jog átalakítása, hanem a jogalkalmazó szervezetek szakmai színvonalának növelése hozhat komoly eredményeket a közélet megtisztulásában is.


A korrupció elleni küzdelem egyik elengedhetetlen feltétele a rendvédelmi szervek, illetve az igazságszolgáltatás szerveinek a hatékony működése, integritása.  Jelenlegi állapotukban ezek mennyiben képesek ellátni ilyen feladataikat? Milyen adatok ismertek a rendőrségen belüli korrupcióról? Milyen okokra vezethető vissza az állományon belüli korrupció? Milyen eszközökkel lehetne fellépni ez ellen?

Ami a számadatokat illeti, az ismertté vált hivatali vesztegetések csaknem 90 százaléka a rendvédelmi szervek állományában előforduló bűneset. (Lásd az elmúlt öt esztendő statisztikáját az 1. oldalon.) Azt kell feltételeznem, hogy az utóbbi években a rendvédelmi szervek sikeresen szorították vissza ezt a bűnözést. A bűnügyek jelentős részében maguk a vesztegetési kísérletet visszautasító rendőrök tették meg a feljelentést. A látencia nagyságára azonban a következőkben ismertetett okokból változatlanul nehéz pontos becsléseket tenni.

A korrupciós ügyek elemzése különösen sok akadályba ütközik akkor, ha a bűncselekmény a rendvédelem területén történt.[1] A tevékenység titkossága, a rendőrségi szervezetek zártsága, a változásokkal szemben tanúsított ellenállásuk, erős érdekérvényesítő képességük mind-mind akadályt jelent a kutatók számára.

Mivel a vesztegetések esetében nagyfokú látenciával kell számolni, a napvilágra került bűnügyekből nem is a fertőzöttség méreteire lehet következtetni, hanem sokkal inkább arra, hogy a bürokrácia adott szektorában nagyobb vagy kisebb a lebukás veszélye . Az államszervezeten belül pedig különös versengés alakulhat ki. Akik szervezeteik belső gondjait sikeresen el tudják rejteni , elismerést kapnak, noha lehet, hogy tevékenységükkel még növelik is a bajt. Akik viszont - sokszor fokozott felelősségérzettől indíttatva - a változtatás szándékával a nyilvánosság elé tárják rendszereik hibáit, azok a segítség helyett elmarasztalásban részesülnek.

Az igazgatási funkciók eltérő adottságokat jelentenek. Egyesek ezek közül sok hibaforrást hordoznak, és a nyilvánosság elől nem rejthetők el, mások viszont eljárási szabályok által védettek, előre tervezhetők, a nyilvánosság elől tetszés szerint elzárhatóak. Vannak igazgatási elhatározások, amelyekhez hosszú előkészületi idő áll rendelkezésre, más esetekben viszont másodpercek alatt kell dönteni. Az eljárás bizonyos szakaszaira jellemző, hogy – számos szűrőnek köszönhetően – a hatósági cselekvés többszörösen megalapozott tényekre támaszkodik. Máskor viszont a kötelező intézkedést kiváltó tényállás még alig ellenőrizhető, a hatóságnak mégis cselekednie kell. Minden első beavatkozónak szembe kell néznie a kezdetnek ezzel az ellentmondásosságával. Ugyanakkor az is igaz, hogy az első intézkedő kivételes hatalom birtokában van, hiszen dönthet úgy is, hogy az észlelt eseményből ne legyen ügy.

Az előbbi jellemzés alapján érthető, miért nehezen összehasonlítható a rendőrség munkája, mondjuk, az ügyészi tevékenységgel vagy a bíráskodással.

Azt is figyelembe kell venni, hogy a rendőrségen kívül alig akad olyan igazgatási ágazat, amelyik ennyire rá lenne szorulva a kisebb és a nagyobb közösségek támogatására. Különösen a közbiztonsági szolgálatokra igaz ez, amelyeknek rendelkezniük kell a jelenlét képességével a feltételezett veszélyek helyszínén, akként, hogy közben számíthatnak azok segítségére, akiket meg szeretnének védeni. Ezért, bármilyen meglepő, az állami hivatalok közül a rendőrség a legnyitottabb arra, hogy a lakossággal megossza belső problémáit.

A rendészetnek vannak olyan általános vonásai, amelyek a közbiztonság és a bűnüldözés szolgálatában álló szervezeteket a korrupcióra különösen fogékonnyá teszik. Ezek sorában említést érdemel:

  • a bűnüldöző munkának az a sajátossága, hogy közvetlenül és széles felületen érintkezik a bűn világával,
  • a megtévesztésre és a hamis látszat keltésére alapozott titkosszolgálati módszerek alkalmazása, amelyeknek bizalmas jellege kizárja a hatékony külső kontrollokat,
  • a rendészeti intézkedések szükségletének előre nem tervezhető, váratlan jellege, az első beavatkozó szerepe és a nagyfokú mérlegelési szabadság a szükséges intézkedés megválasztásában,
  • a hatósági erőszak monopolizáltsága, a hatósági jogviszonyok alá-fölérendeltségi jellemzője és az ügyfél kiszolgáltatottsága,
  • a szigorú szolgálati rend és a szervi működés szabályozottságának, valamint az intézkedési helyzetek szabályozatlanságának és a hatósági szerepben fellépő beosztott önállóságának az ellentmondása,
  • a rendészet szakmává alakulásának útjában tornyosuló nehézségek,
  • a szakmai etika kialakításának és elfogadtatásának akadályai,
  • a rendészeti ágazat anyagi nehézségei, a gazdálkodás ellentmondásai és az alacsony fizetések,
  • a rendvédelmi testületek zártsága, a civil kontroll hiánya, a beosztottak korlátozott jogai, lemondás a piacgazdaság kínálta lehetőségekről,
  • szolgálati helyzetek, amelyekben érdekazonosság alakulhat ki az aktív és a passzív vesztegetők között,
  • a testületi szolidaritás védelme és a jogsértések sajátos értelmezése, a törvényesség és az eredményesség ellentmondása.

A bűnözés növekedése és súlyosabbá válása következtében a bűnüldözés 1990-től nagyobb tömegű és veszélyesebb kriminalitással került érintkezésbe, anélkül, hogy az ilyen típusú változtatásokban jártasságot szerzett volna. Mindez növelte a korrupciós veszélyt. A felderítés eszközei és módszerei erkölcsi hitelüket vesztették, átmenetileg azok felszámolására is sor került. Amikor ideiglenes szabályozásuk megtörtént, nem voltak kialakult eljárások a titkos információgyűjtés új lehetőségeinek hasznosítására. A jogi szabályozás és a külső kontroll csökkentette a visszaélések lehetőségét, de ezt a kedvező hatást tapasztalatok hiányában nem sikerült kiaknázni.

A rendészeti intézkedés első beavatkozói szerepe és a nagyfokú mérlegelési szabadság a rendőrségi jog megteremtésével és a jog uralmának a helyreállításával sem csökkenthető. Mindazok a szolgálati területek, ahol a munkának ezek a sajátosságai megtalálhatók (közrendvédelem, közlekedésrendészet stb.), változatlanul a korrupcióra legérzékenyebb területek maradnak.

A professzionalizmus akadálya a túlságosan széttagolt munkamegosztás, amelyben a beosztottak csak részfeladatokat láthatnak el. Az olyan iskolai szakképzés, amely nem nyújt gyakorlati jártasságot és amelyet nem követ a több szolgálati területbe betekintést engedő gyakornoki rendszer, nem ad lehetőséget a szakma megtanulására. Nem lehet rangos foglalkozás az, ahol nincs megfelelő minőségbiztosítás. A teljesítménymérés kialakulatlansága, vagy az olyan technikákhoz való ragaszkodás, amelyek torz eredményeket produkálnak, a minőség létrehozását teszik lehetetlenné. Végül a hivatás rangjához nélkülözhetetlen a társadalom értékelése, amely a rendőrködést nem hajlandó szakmának elismerni. Az erkölcsi rang hiánya korrupciós veszélyforrás.

A rendészet biztonsági szoláltatás, amelynek színvonalas teljesítése komoly beruházásokat és fejlesztéseket igényel. Az állandó forráshiány, az eladósodás, a fejlesztések elmaradása erkölcsileg is romboló hatású, és tekintélyvesztéssel jár. A centralizált szervezetben a gazdálkodás pazarló és a személyzet számára átláthatatlan. A kis korrupciónak ott a legnagyobb a veszélye, ahol nem sikerül eloszlatni a nagy visszaélések gyanúját. Az alacsony fizetések önmagukban is kriminogén források.

Az okok feltárásában sok józan érv is elhangzik. A szakmai vezetők tudják, csupán a fizetések emelésével nem lehetne jelentős áttörést elérni. Egyesek arra is felhívják a figyelmet, hogy az anyagi tényezők kizárólagos emlegetése egyenesen erkölcsi felmentést kínál a bűnös útra tévedtek számára. Az viszont elgondolkodtató, hogy a külföldi irodalom első helyen szól a rendészetek működési zavarairól, a belső szervezeti fogyatékosságokról, az elmaradt modernizáció következményeiről, ezekről azonban a hazai elemzések hallgatnak.

Az előbbiekből következik az is, hogy a szakmai intézkedések sorában megtaláljuk a korrupciós cselekmények büntetési tételeinek felemelését, az olyan etikai szabályok szorgalmazását, amelyek megsértése lehetővé teszi a parancsnok számára az egyoldalú felmondást. Gyarapítani kívánják a váratlan és gyors ellenőrzések számát. A megbízhatósági tesztek, és más operatív módszerek bevezetésétől sem idegenkednek. Nagy figyelmet szentelnek a szabálysértési bírságolás olyan technikáinak, amelyek kizárhatják a korrupciót. Ebbe a sorba tartozik a szolgálati beosztások gyakori és nem kiszámítható cseréje. Ez utóbbival viszont nehezen egyeztethető össze az egész életre szóló vonzó pályaív kialakításának a szükséglete és a testületi szolidaritás pozitív értékeinek erősítése.

A vezetői értékelések azt mutatják, hogy a korrupció megközelítése veszélyesen egyoldalú. A jelenséget határozottan elkülönítik a hivatali visszaélések egyéb csoportjaitól, főleg pedig a „jó ügyet” szolgáló keményebb fellépésektől, ahol alig felismerhető a határ a szükséges és a már jogot sértő erőszak között. Pedig ha valahol a jog áthágását bocsánatosnak tartják, sőt esetenként még jutalmazzák is, ott semmi esély nincs a vesztegetések visszaszorítására. Számos tény mutat arra, hogy a rendőrségnél megengedhetetlenül sok a bántalmazás és a kényszervallatás. Ehhez képest nem tapasztaljuk, hogy erről drámai hangnemben szólnának felelős vezetők, és a korrupcióhoz hasonló módon ítélnék el azokat. Pedig a jogsértések egy tőről fakadnak és további sorsuk is nagyon jellemző. Nincs felelősségre vonás, mert egyiket is, másikat is jótékonyan eltakarja a testületi szolidaritás.

Van azonban egy másik gondolkodási korlát. Feltűnő, hogy az értékelések mennyire nem fordítanak figyelmet azokra a szervezeti és működési sajátosságokra, amelyek ezt a szakmát különösen védtelenné tehetik a bűnös befolyásolásokkal szemben. A hivatkozott kutatás számos ilyen körülményt tárt fel, amelyeket csak alátámasztanak a külföldről hozott példák. Az ilyen szervezeti veszélyek két csoportra oszthatók. Azokra, amelyek a rendvédelem nélkülözhetetlen részei, ezért megszüntetésükről szó sem lehet, de helyes kezelésük megtanulható és megtanítható. A legitim fizikai erőszak alkalmazása, a titkos információgyűjtés, az első beavatkozó felelőssége, a veszélyelhárító tevékenység spontán és autonóm jellege említhető ebben a körben. A másik csoportba tartoznak a szervezeti fogyatékosságok és a működés zavarai. A rendőrségnek a közigazgatástól való indokolatlan elkülönítése, a végleges centralizáció, az elégtelen külső kontrollok, a túlzottan széles felhatalmazás, a katonai szervezethez való ragaszkodás ott is, ahol a feladatok azt nem igénylik, a szervezeti reform elutasítása. A korrupcióval foglalkozó nemzetközi irodalom a leghatékonyabb megelőzésnek a közigazgatás átfogó reformját tartja. Nincs ez másképpen a rendőrség esetében sem.

A vezetők azonnali megoldásokban érdekeltek. Ezért a belső ellenőrzési formákra figyelnek, azok számát és hatékonyságát kívánják növelni. Minthogy pedig a revízió eszközei csak a végrehajtásban előforduló egyedi jogsértéseket képesek leleplezni, megszületik a korrupció olyan interpretálása, amely azt kizárólagosan magatartási hibának, a beosztottnak felróható rossz döntésnek tekinti.

A rendvédelem humánpolitikájának alakítását és a szakképzés előtt álló feladatokat illetően a kutatás a következő tanulságokkal szolgál:

A testületen belüli devianciának két forrása van. Az egyik magatartási hiba, a másik pedig a rosszul működő szervezet. A rendőri pályát választó alkalmasságának vizsgálatánál azt érdemes felmérni, hogy a jelölt rendelkezik-e megfelelő társadalmi, morális, szakmai, szervezeti és szükségleti integrációval. A felvételi vizsgálatok ezek mértékét becsülik meg, valamint az egyes követelmények fejleszthetőségét elemzik. Az integráció egyes elemeinek feltárásához környezettanulmányra, meghatározott beosztásoknál pedig biztonsági ellenőrzésre is szükség lehet. Az alkalmasság a szolgálat alatt is ellenőrizhető.

Az egyéni integráció megteremtésének útja az oktatás, amelynek valamennyi tényező kialakításában meghatározó szerepe van. Ez dönti el az elméleti és a gyakorlati képzés arányát, az oktatás idejét és annak szintjét. A korrupciós csapdák elkerülésére a veszélyeket bemutató szituációs gyakorlatokkal lehet a tanulókat felkészíteni.

A szakma elsajátításához nélkülözhetetlen a gyakornoki rendszer bevezetése a felsőfokú képzettséghez kötött munkahelyeken. A továbbképzés minden beosztásban kötelező, a vezetői szintek elérése pedig szakvizsgához köthető. Ebből olyan karrierrendszer alakul ki, amelyre már életpálya építhető.

Az, hogy az így felkészített munkatárs megőrzi-e integritását a testületben, vagy elveszíti azt, attól függ, hogy a rendvédelmi szervezet milyen társadalmi, morális, szakmai, szervezeti és szükségleti kompetenciával rendelkezik. Ezek megléte esetén a befogadás sikeres lehet, ha azonban hiányok vannak, akkor a szervezet képes eltorzítani a gondosan kiválasztott és kiképzett beosztottja személyiségét. Ez a rendészetek történetében nem kivételes esemény.

Vannak általános politikai feltételek, amelyek javíthatják a közélet tisztaságát és benne a rendészeti igazgatás jogszerűségét:

Újra kell kezdeni az alkotmányozást, és ez nagyszerű alkalom lesz a rendvédelemnek a civil közigazgatásba történő visszahelyezésére, valamint az alkotmányos demokráciákhoz illő külső ellenőrzési formák megteremtéséhez is. Ennek egyik leghatásosabb módja a közbiztonság helyi feladatainak a települési önkormányzatoknak való átadása.

Az előbbiekben vázolt rendvédelmi modernizáció a rendészet finanszírozását is új alapokra helyezné. Források keletkeznének a fizetések számottevő emeléséhez, valamint a technikai korszerűsítéshez egyaránt. Minden más út csak tüneti kezelésekre alkalmas, és igazi áttörést nem eredményezhet.

A korrupciót a közmegítélés elkülöníti a más természetű hivatali jogsértésektől, és nem tartja bocsánatos bűnnek, még akkor sem, ha aktív vesztegetőként annak közvetlen részesévé válik. Maurice Punch, a rendőrségi vesztegetések nemzetközileg ismert kutatója a korrupt rendőrt ahhoz az orvoshoz hasonlítja, aki nem gyógyítja, hanem terjeszti a betegséget. Legalábbis érdekes a hivatali vezetőknek a korrupcióval szembeni magatartása. Ők rendesen főbenjáró bűnnek minősítik beosztottaik vesztegetési ügyeit, miközben más jogsértésekkel szemben meglepően toleránsak. (Lásd pl. a rendőri bántalmazások különböző formáinak kezelését.) Ezt az ellentmondást érzékelte az amerikai és az angol szakirodalom, amikor kialakította a korrupció szélesebb fogalmát. Egy szervezet erkölcsi „lepusztulását” okozhatja mindaz a deviancia, amely abban a szakmai közösségben előfordul. Hatástalan az a fellépés, amely ezek közül egyeseket tűzzel-vassal irtani kíván, más visszaélések elkövetőivel pedig cinikusan összekacsint. Más kérdés, hogy a kutatói vélekedésektől függetlenül szinte valamennyi rendőrségi modellben, legyen az a kontinentális centralizált, avagy az angolszász decentralizált rendszer, megfigyelhető a rendőri erőszak egyik-másik formájának hallgatólagos elfogadása. (Megfigyelésünk szerint a nemzetközi szervezett bűnözés elleni kérlelhetetlen harc és különösen a terrorizmus fenyegetése a jogállami rendészet újraértelmezését sürgeti, ami szerény nézetünk szerint nem a bűnözésre, hanem az alkotmányos értékekre jelent komoly veszedelmet.)

A rendészeti hatalom felhizlalása és a hagyományos garanciák lebontása a rendészeti jogviszonyokat végletesen aszimmetrikussá deformálják. A hatóság omnipotenciájával szemben a teljesen kiszolgáltatott ügyfél áll. Az egyik oldalban megerősödhet a "mindent megengedhetek magamnak" érzése, a másik oldal pedig könnyen juthat arra a következtetésre, hogy az őt fenyegető hátrányoktól csak jogszegő módon menekülhet. Minthogy pedig a különleges felhatalmazások aligha hozzák meg a nagyobb közbiztonság áldásait, ellenkezőleg, a biztonság egy újabb fenyegetésének mutatkoznak, a rendészet szép lassan elveszítheti azt a társadalmi támogatottságot, amelyet a jogállami működés alig kétszáz éves története alatt, fokozatosan és igen nehezen kivívott a maga számára.

Pedig a rendőrségen kívül alig akad olyan igazgatási ágazat, amelyik ennyire rá lenne szorulva a kisebb és a nagyobb közösségek támogatására. Különösen a közbiztonsági szolgálatokra igaz ez, amelyeknek rendelkezniük kell a jelenlét képességével a feltételezett veszélyek helyszínén, akként, hogy közben számíthatnak azok segítségére, akiket meg szeretnének védeni. Másfelől viszont ugyanez a rendőrség igen gyorsan képes elherdálni erkölcsi tőkéjét, amikor belső vagy külső tényezők a testületet a minden áron való siker hajszolásának útjára terelik.

 

 

Mi lehet az oka annak, hogy az emberek egyfelől az ország legsúlyosabb problémái között említik a korrupciót, másfelől az is látható, hogy a legtöbben a hétköznapok során előbb-utóbb maguk is belekeverednek kisebb-nagyobb visszaélésekbe?[2]


A közvélemény korrupcióról kialakított képét a saját tapasztalatain kívül a média formálja. Ez egyfelől azt jelenti, hogy a hétköznapok jelenségeivel szemben, amelyekben az egyes ember is szereplővé válhat, nagyon is elnéző. Morális felmentést ad magának és másoknak is, különösen akkor, ha meggyőződése, hogy a rendszer, amelyben a hálapénz „normális” jelenség, e nélkül nem is tudna működni. (Ezért olyan elfogadott az orvosi paraszolvencia.) Más esetben a jogsértések elterjedtsége és a bűnüldözés alacsony hatékonysága alakíthat ki olyan felfogást, ami nem a bűnelkövetést tartja kockázatosnak, hanem azt, ha nem él a korrupció eszközével. (Ez ösztönzi gyakran a gazdasági korrupciót.) A politikai élet átláthatatlansága, a politikai-közéleti szereplők ismertté vált vesztegetési ügyei a kisebb „botlások” elkövetéséhez mintegy menlevelet adnak.


Mennyire fontos, illetve szükséges eszköze a korrupció elleni küzdelemnek a közérdekű bejelentők védelme? Hogyan értékeli a jelenleg hatályos szabályozást, milyen alternatív szabályozást tartana elfogadhatónak?

Az előbbiekből következik, hogy sem a szankciók szigorítása, sem a feljelentések ösztönzése, illetve a közérdekű panaszosok védelme nem hozhat fordulatot. A szankciók szigorítását ugyanis meg kell előznie a bekövetkezett bűnesetek leleplezésének és a jogkövetkezmények gyors érvényesítésének. A közérdekű bejelentők a jól működő ellátó rendszereket képesek megvédeni, a rosszul működő rendszereken a feljelentés nem segít. (Egyébként is, olyan országokban, ahol a besúgás az államhatalom általános gyakorlata volt, óvatosan kell bánni ezzel a lehetőséggel.) A közérdekű panaszosok védelme akkor lesz hatékony, ha maga a közszolgálat is biztonságot és elismerést nyújt mindazoknak, akik abban munkát vállalnak.

A közigazgatás és a nagy ellátó rendszerek átalakítása, a gazdaság növekedési pályára állítása lényegesen nehezebb feladat, mint egy jogszabály megalkotása, vagy egy újabb titkosszolgálat létrehozása. Mégis a nehezebb utat kellene választani. Egyelőre úgy látom, hogy ez még a távoli jövő dolga lesz.

 


---------
[1] Küzdelem a rendőrségi korrupció ellen. Rendészeti Kutatók Egyesülete, Budapest, 2000.

[2] http://index.hu/gazdasag/magyar/2010/03/22/a_partok_egyutt_szamoltak_a_kenopenzt

Cikk hozzászólás








Biztonsági kód
Találatok/oldal: Listázási sorrend:
Találatok: [2]  Oldalak:   1
2.
|
2012-08-26. vasárnap, 16:00
Kedves Pista Be1csi !Ma este nem tudok elmenni a tangf3harmonika ersdete, mert me1r haza_ utaztunk, letelt az fcdfcle9s.c9n vagyok az a szőke kisle1ny aki ismeri a magyar nf3te1kat.Ke9pzeld! dagy tudom, hogy ismered az e9n zongora tane1rne9nimet akit fagy hedvnak, hogy Nick Andrea. Elmese9ltfck neki ,hogy milyen jf3t e9nekeltfcnk egyfctt.Most operett estre ke9szfclf6k Andi ne9nivel. Zongore1zni fogom a Te rongyos e9let cedmű dalt e9s e9nekelni fogom a Hajme1si Pe9ter, Hajme1si Pe1l cedmű operettet.Ha lesz időd edrje1l Nekem levelet.dcdvf6zf6llek e9s puszillak : Erős Laura
1.
|
2011-08-28. vasárnap, 17:44
I didn't know where to find this info then kboaom it was here.
Találatok: [2]  Oldalak:   1
Belépés
Regisztráció
Támogatás
Cikk beküldése
Hírlevél
Blog
Média
 
 
Tasz Transparency International CEE Trust OSI