Támogasd a K-Monitort! K-Monitor a Facebookon
K-Monitor
Ft
Az elmúlt évek becsült kárösszege.
Korrupció, Közpénz, Közbeszerzés, Kartell

Oknyomozó újságírás

A whistleblowinggal foglalkozó összeállításunkban minden hónapban szakértők válaszolnak a K-Monitor, illetve olvasóink kérdéseire. Sorozatunk negyedik részében Vajda Éva oknyomozó újságírót kérdeztük a tényfeltáró újságírás és a közérdekű bejelentések összefüggéseiről.

 

vajda_eva

 

Hogyan definiálhatnánk az oknyomozó újságírást? Melyek a tényfeltárást a hagyományos újságírástól leginkább megkülönböztető tényezők?

 

Ezt a fajta újságírást sokan sokféleképpen meghatározták már, de még a szakma külföldi művelői között sincs feltétlenül egyetértés abban, hogy mi is az oknyomozó újságírás pontos definíciója. Vannak olyan vélemények is, amelyek szerint nem érdemes különbséget tenni a napi újságírás és az oknyomozó újságírás között, mondván: olyan ez, mintha különbséget akarnánk tenni az autószerelés és a hibajavító autószerelés között. Ez a párhuzam azonban – bár kétségtelenül látványos – nem teljesen illik a napi újságírás és az oknyomozó újságírás viszonyának leírására. Az igaz, hogy valóban minden újságíró feladata annak kiderítése, mi is történt valójában, ezt azonban különbözőféleképpen lehet megtenni. Egyik típusú újságírói munka sem értékesebb a másiknál, hiszen az alapvető feladat mindig ugyanaz: el kell mondani az olvasónak, nézőnek, hallgatónak, hogy mi történt, és nem szabad megelégedni csupán a hivatalos vélemények (jobb esetben az ellenvélemény is szót kap) és álláspontok ismertetésével.

A különbséget tehát nem az alapoknál kell keresni. De akkor hol? Az amerikai gyakorlatot és példákat kiindulópontnak tekintve azt lehet mondani, hogy egy napi tudósításokat, elemző anyagokat készítő újságírónak – és ez nemcsak az amerikai, de a magyar gyakorlatra is igaz – ritkán vannak nehézségei, mert általában közéleti eseményeket kell elmagyaráznia, és sok olyan forrást talál, akik boldogan segítenek neki. (A politikai tudósítóknál olykor az a veszély is fennáll, hogy túl sok a forrás, és túl sok olyan információt akarnak kiadni, amelyek az ő érdekeiket szolgálják.)

Ezzel szemben az oknyomozó újságíró általában falakba ütközik, mert oknyomozó riporternek azt nevezzük, aki utána megy az olyan információknak, amelyeket szándékosan eltitkolnak, mert jogilag vagy etikailag elítélhető dolgokra vonatkoznak. Egyes vélemények szerint az oknyomozó újságírás ott kezdődik, amikor a riporter elkezd gondolkodni, mert nem hiszi el a hivatalos álláspontot, és elkezd utánajárni a dolgoknak. Az elemzéshez hasonlóan a tényfeltáró vagy inkább oknyomozó újságírás problémákra, napirenden lévő fontos ügyekre és ellentmondásokra összpontosít, azaz gyakran nem csupán a szigorúan értelmezett tényekre szorítkozik, hanem személyközi viszonyokat, szándékokat, jelenségeket ír le, és ezeken keresztül történeteket mesél el.

Az oknyomozó újságírás végterméke minden esetben az újságíró saját nyomozásának eredménye, nem pedig valaki másé; azaz az újságíró nem egy egyébként arra hivatott hatóság vizsgálatának eredményét ismerteti közönségével, hanem a saját munkája eredményeképpen összegyűjtött tényeket és információkat tárja az olvasó elé. Fontos további jellemző még, hogy az oknyomozó újságíró olyan eseteket próbál meg feltárni, amelyek valamilyen szempontból releváns információkat hordoznak a közönség, a nyilvánosság számára, mert elmondanak valami jellemzőt a korról, amelyben élünk: korrupciót, hatalommal való visszaélést vagy egyéb „hibás” működést mutatnak be átfogóan, a maguk összefüggéseiben; valami olyat, amit egyébként az érintettek el akarnak rejteni. Az oknyomozó újságírás tehát a zárt ajkak és a zárt ajtók felnyitását jelenti.

 

 

Milyen hatékony ma Magyarországon a tényfeltáró újságírás, mennyire lehetünk elégedettek ezen a területen az újságírók, illetve szerkesztőségek, lapkiadók tevékenységével?

 

Bár vannak kifejezetten jó újságírók és néhány olyan szerkesztőség, ahol az oknyomozó újságírás művelésére van lehetőség, mégsem lehetünk elégedettek. A tényfeltárónak vagy oknyomozónak nevezett újságírást fárasztó, költséges és konfliktusos műfajnak tartják, ráadásul a szakma művelői között sem alakult ki valódi párbeszéd és együttműködés például arról, hogy melyek az oknyomozó újságírás módszertani kritériumai. (Erre történtek kísérletek, ilyen alkalom volt például 2008 januárjában a Göbölyös Soma Alapítvány által a témában rendezett egy napos workshop.) Előfordul, hogy az újságírók készen kapott dokumentumcsomagokból dolgoznak, és nem mennek utána, hogy kik és milyen céllal válogatták össze az iratokat. Ráadásul sokszor nincsen a feltárt ügyeknek következménye, ami frusztrálja az újságírókat, ugyanakkor az, hogy egy leleplező írás „főhősét” másnap bilincsben elvigyék, nem feltétele egy jó oknyomozó cikknek. Az tehát, hogy ilyen szempontból sokszor nem hatékony a tényfeltárás, elsősorban nem az újságírón vagy a cikke minőségén múlik, hanem a körülötte lévő környezeten, azon, hogy a társadalom egyéb alrendszerei – az Országgyűlés, a nyomozóhatóságok, a közhivatalok, az igazságszolgáltatás egész rendszere – hogyan végzik a dolgukat. Ugyanakkor vannak pozitív példák, ilyen volt a sávolyi ügy, ahol a botrány kipattanása után – részben az erőteljes civil felzúdulás hatására, amely Bodoky Tamás Indexen megjelent cikkét követte – a kormány meghátrált. Van tehát remény arra, hogy a civil társadalom erősödésével párhuzamosan az oknyomozó cikkek is egyre nagyobb visszhangot váltsanak ki és legyen következményük.

 

 

Melyek a legfőbb akadályai annak, hogy mind minőségét, mind mennyiségét illetően megerősödjön a nyomozó, tényfeltáró újságírás?

 

Sokféle akadály van, de a legerősebbnek a fejekben élő kulturális-mentális korlátot érzem. Ez a műfaj a világon sehol nem tartozik a könnyű és hálás műfajok sorába, hiszen rengeteg konfliktussal jár: az újságíró olyan dolgoknak jár utána, amelyeket valakik el akarnak titkolni. Nagy elszántság, monotónia- és kudarctűrés kell tehát ahhoz, hogy egy ilyen helyzetben az újságíró megtalálja a megfelelő forrásokat, megszólaltassa őket és utána az ellenérdekű feleket is szembesítse a konfliktusos állításokkal. Le kell küzdenie jogi problémákat, sokszor kell ütköznie az alanyaival, aztán esetleg a kollégáival, barátaival is, majd a szerkesztőivel és akár a kiadójával. Ha mindezeket megvívta, akkor előfordulhat, hogy a közönséget hidegen hagyják a leírtak, közömbösek és közönyösek, sőt, a hatalmasokkal szemben nem az újságíró pártjára állnak, ha nyílt kenyértörésre kerül a sor. Mindezek nem feltétlenül teszik vonzóvá ezt a pályát, eleve kevés újságíró választja Magyarországon ezt a műfajt, ahol a történelmi tapasztalat amúgy is az, hogy annak van igaza, akié a hatalom. Ugyanígy a kiadók és a szerkesztőségek sem érdekeltek abban, hogy egy konfliktusos és sok jogi és egyéb bajjal járó műfajra áldozzanak, márpedig az oknyomozás költséges mulatság, csakúgy, mint bármilyen igényesen művelt minőségi újságírás. Így aztán, mivel ez a műfaj és a bátor személyes kiállás nem igazán térül meg – sokszor erkölcsileg sem, nem csak anyagilag -, a legtöbben inkább nem kockáztatnak, és a végén nem is vágnak bele a tényfeltárásba.

 

 

Vannak olyan jogszabályok, amelyek nehezítik, vagy ellehetetlenítik az újságírók munkáját? Melyek ezek, milyen irányba kéne ezeken változtatni?

 

Jelenleg Magyarországon változnak az újságírókra, a médiumok működésére ható jogszabályok, így nehéz erre a kérdésre konkrétan válaszolni. Az biztos, hogy probléma, hogy a jogrendszerünk nem feltétlenül nyilvánosság- és újságíróbarát. Nehéz sokszor közérdekű adatokhoz hozzájutni, nagyon könnyű közszereplők jó hírét vagy becsületét megsérteni: az újságíróknak, a médiumoknak nagyon sok perrel, de legalábbis a perekkel való fenyegetőzéssel kell szembenézniük. Az én pályám során gondot okozott a bank- és az üzleti titok, hogy mi minősül annak és mi nem – gazdasági ügyekről írva szinte folyamatosan üzleti titkokat sértettünk meg –, de akár az államtitok fogalma is, amelyet Magyarországon a döntéshozók meglehetősen tágan értelmeznek. Ha például valamilyen parlamenti vizsgálóbizottság vagy egyéb hivatalos állami szerv által végzett vizsgálat jelentése kínos következtetéseket tartalmaz, akkor általában azt titkosítják több évtizedre. A gyakorlattal van baj, és nem feltétlenül és mindig a jogszabályokkal: újságíróként az elmúlt másfél évtizedben megtapasztaltam, hogy hiába enged valamifajta szabadságot a sajtótörvény a szerkesztőségeknek a tekintetben, hogy egy olyan interjút, amelyet magnóra rögzítettek, leközöljenek akkor is, ha az alany utólag meggondolta magát, általában nem tették. Különösen akkor nem, ha az alany hatalmas és befolyásos ember volt. Ez a gyakorlat, az ilyen jelenségek nem kedveztek az újságírásnak, a szakma megítélésének, és annak sem, hogy a jogszabályok a nagyobb nyitottság irányába módosuljanak, hiszen sokszor még azokkal a lehetőségekkel sem feltétlenül éltek az újságírók, amelyek adottak voltak.

 

 

Mennyire működik ma Magyarországon újságírói ön-, illetve szerkesztőségi cenzúra?

 

Az én tapasztalatom szerint erőteljesen, elsősorban az öncenzúra. Az újságírók sokszor neki sem futnak egy-egy ügynek, mondván, hogy „úgysem beszél majd senki, nem fognak visszahívni”, vagy ha igen, és netán valami kiderül, akkor megsértünk egy nagy hirdetőt vagy belegyalogolunk egy politikus lelkébe, s végül a cikk nem jelenik meg, vagy éppen a legfontosabb állítások lesznek tompítva benne. Ezt legtöbbször fejben előre lejátsszák – láttak vagy hallottak elég ilyen történetet –, és neki sem kezdenek egy ügynek hirdetői vagy szerkesztői nyomásra hivatkozva. Utóbbiakra is van példa, de az én tapasztalatom szerint kevesebb, mint amennyi legenda kering ezzel kapcsolatban az újságírók között. Kicsit úgy kell ezt elképzelni, mint amikor a rendszerváltáskor azt mondták az értelmiségnek, hogy mostantól bármit lehet publikálni, amit korábban nem lehetett, csakhogy hamar kiderült, hogy az asztalfiókok üresek: a közhiedelemmel ellentétben nem álltak otthon hegyekben a kiadatlan, magas színvonalú írások, amelyeket csak elő kellett volna húzni és megjelentetni.

 

 

Mennyire tekinthető általánosnak, hogy bizonyos témák, ügyek az újságírók fiókjaiban landolnak a laptulajdonosok, illetve a hirdetők üzleti érdekei miatt?

 

Az előbb elmondottakból is következik, hogy elsősorban nem ez az általános, hanem hogy sokszor a nagy leleplező írások meg sem születnek. Azokban a szerkesztőségekben azonban, ahol mégis születnek ilyen cikkek, általában közlik is ezeket, bár bizonyára előfordulnak olyan tompítások, amelyek kimondva vagy kimondatlanul üzleti vagy politikai érdekekre való hivatkozással történnek. Gyakori, hogy ha megjelenik egy-egy kellemetlenebb cikk, akkor a szerkesztőségek utána visszakoznak, helyt adnak helyreigazításnak akkor is, ha az nem feltétlenül megalapozott, mert félnek egy-egy nagyhatalmú ember vagy hirdető haragjától, a jogi következményektől. Az utóbbi években ez egyre erőteljesebben érezhető magatartás, s a cikkek hírbe hozott alanyai is azonnal a jogi eszközökhöz nyúlnak, mert tudják, hogy sokszor már a perekkel való fenyegetés is hatásos.

 

 

Melyek az újságíró szempontjából egy "jó történet" kellékei? Mi alapján választ az újságíró ki egyet sok száz lehetséges téma vagy ügy közül?

 

A jó újságírói szimat, az ösztönös megérzés, a hírérzékenység nagyon fontos. Nem érdemes egy olyan történetre heteket áldozni, ami a végén két flekkben írható meg. De hogy honnan látszik, hogy mi a „jó történet”? Ezt normatívan nagyon nehéz definiálni: biztosan kell lennie benne valamilyen drámai konfliktusnak, s persze, a sztorinak újszerűnek, ugyanakkor aktuálisnak kell lennie. Kell hogy érintse az olvasókat érzelmileg, s földrajzilag is közel kell álljon a történet hozzánk: egy dél-amerikai korrupciós ügy nekünk csak érdekesség, nem a mi zsebünkre megy. Az sem baj, ha a történet szereplői között vannak prominensek: mindig könnyebb úgy eladni egy sztorit, ha van benne „híres ember”. Erre az egyvelegre, valamint a megérzésére és a szimatára támaszkodva választja ki az újságíró a történetet, s ha jól dolgozik és még szerencséje is van, akkor lesz egy jó ütős sztorija!

 

 

Mit gondol, vannak-e olyan szabályok, amelyeket a tényfeltáró újságíró megszeghet a sztori érdekében, és ha igen, melyek ezek? Újságíróként meddig menne el az oknyomozás során?

 

Ez egy nagyon nehéz kérdés, hiszen egy oknyomozó újságíró ideális esetben pontosan azért mutat be, leplez le hibás működést, korrupciót, hatalommal való visszaélést, hogy a közélet tisztuljon és a szabályokat mindenki – a hatalmon lévők is – betartsák, ha pedig rosszak a szabályok, akkor azok változzanak. E munkája során tehát neki magának is be kell tartania a szabályokat, nem szeghet meg törvényeket az igazságkeresés jegyében. Ugyanakkor vannak olyan helyzetek, amikor az újságírónak feszegetnie kell a határokat és adott esetben – a nagyon erős közérdekre való hivatkozással, szerkesztőjével és jogásszal való konzultáció után – dönthet úgy, hogy ezt vagy a szabályt nem tartja be, vagy megsért egy törvényi előírást. Ezt azonban csak nagyon indokolt esetben teheti meg. Az etikai szabályok egyébként legalább olyan fontosak, mint a jogszabályok, hiszen az újságíró a hiteléből él. Éppen ezért nem vagy csak nagyon ritkán élhet azzal az eszközzel, hogy másnak adja ki magát, mint újságírónak: az igazság, a valóság feltárása nem alapulhat hazugságon és becsapáson.

Ugyanakkor vannak helyzetek, amikor az újságíró tudja, hogy ha nyíltan kérdez, akkor hazugság lesz a válasz, és bizonyos esetekben csak akkor tudja a hazugságot, a rossz működést leleplezni, ha álruhát ölt és másnak adja ki magát. A szakmában nagy viták vannak, hogy mikor lehet ezeket az etikai szabályokat áthágni, és nincs is egyetértés. Günter Wallraff nyomán akkor szoktuk magunkat másnak kiadni, amikor alávetett, kizsákmányolt csoportokról írunk: Magyarországon így lehetett leleplező cikkeket vagy tévériportokat készíteni a rasszizmusról vagy a prostituáltak helyzetéről, de akár a betegjogok megsértéséről is. Közéleti kérdésekben általában híve vagyok annak, hogy egyenesben menjünk, és csak a legvégső esetben, nyilvánvaló hazugság esetén próbálkozzunk trükkökkel. Én magam nem nagyon alkalmaztam ezt az eszközt, mindösszesen pár alkalommal – egyszer üzleti ajánlatot kértünk egy olyan cégtől, amelyiket épp leleplezni készültünk, egy másik alkalommal pedig kolléganőmmel együtt prostituáltnak adtuk ki magunkat –, de például magánnyomozót soha nem alkalmaznék azért, hogy valamilyen információt tudjon meg valakiről, akiről írni készülünk. Egy újságírónak mindig szem előtt kell tartania, hogy ő nem hatóság, törvényhozó, netán a Jóisten, tehát tartózkodnia kell a szereptévesztésekről, és hangsúlyozottan csak szigorú szerkesztői kontroll mellett, jogásszal is konzultálva lépheti át azokat a bizonyos határokat.

 

 

Hogyan jut egy újságíró tanúkhoz, informátorokhoz?


Ez szinte minden sztori kulcskérdése, hogy megtalálja-e az újságíró a jó forrásokat. Majd ha megtalálta, akkor hogyan tudja őket szóra bírni. Erre nincsen recept: van olyan történet is, ahol a forrás maga jelentkezik – ilyenkor érdemes megvizsgálni az illető motivációját. Ha azonban az újságíró a maga feje után megy és ő maga kutatja fel a forrásokat – ez a nehezebb, de a jobbik eset –, akkor a hólabda módszert érdemes alkalmaznia. Azaz elindulnia valakinél, és ahogyan lépésről lépésre halad, úgy egyre több és több embert felvennie a listára, akiket szeretne megszólaltatni. Egy-egy bonyolultabb ügyben akár többtíz megszólaló is lehet, s szinte biztosra vehető, hogy a sztori felgöngyölítésének elején még alig egy-két emberről tudjuk, hogy kicsoda. Ilyenkor érdemes csak azt végiggondolni, hogy kik lehetnek pozíció alapján a szóba jöhető személyek és érdemes ezekről egy listát készíteni a portásról a főnökig akkor is, ha nem tudjuk a neveket. S ha valakihez eljutunk, akkor érdeklődni kell, hogy ki tudhat még az ügyről, neveket és telefonszámokat kell kérni. Az én tapasztalatom szerint a „szürke eminenciások”, a háttéremberek, a középvezetők mindig sokat tudnak egy-egy ügyről, érdemes tehát őket is megkörnyékezni. A siker az újságíró rábeszélőképességén, talpraesettségén és nem utolsósorban a médiuma, illetve a saját személyes hitelén múlik. Titok vagy csodaszer nincs, csak sok és következetes munka.

 

 

Hogyan biztosítja egy újságíró a forrása számára az anonimitást, bizalmas adatkezelést? Melyek a forrásokkal való együttműködés alapvető (újságíró etikai) szabályai?

 

Az emberi forrásokkal való kapcsolattartásban szükség van kapcsolatteremtő és kommunikációs készségekre, jó kérdezéstechnikára, empátiára, emlékezőtehetségre és lényeglátó képességre egyaránt. Az újságíró és a forrás kapcsolatában a legfontosabb a kommunikáció. Az újságírói kommunikációnak négyféle formáját különböztetjük meg, melyek a következők: nyílt interjú, háttérbeszélgetés, háttérbeszélgetés forrásmegjelölés nélkül, off-the-record beszélgetés.

A nyílt interjú során elhangzó minden információ felhasználható a forrás nevének és pozíciójának megjelölésével együtt. Ezzel szemben a háttérbeszélgetés legfontosabb szabálya, hogy a beszélgetés során elhangzó információra semmilyen körülmények között nem lehet névvel hivatkozni, sem az elkészült cikkben, sem pedig más forrásokkal történő háttérbeszélgetés során. Miután a forrás nem adja nevét az információhoz, nem vállalja névvel, címmel állítását, nagyon körültekintően kell eljárni, és minden így kapott információt le kell ellenőrizni legalább még egy, de ha lehet, akkor több független forrásból.

A forrásmegjelölés nélküli háttérbeszélgetést az angolszász szakirodalom deep background beszélgetésként említi, aminek alapszabálya, hogy az ilyen beszélgetésből származó információkat csak forrásmegjelölés nélkül lehet közölni. Ebből az is következik, hogy az ilyen beszélgetések után magát a forrást még körülírni sem szabad, idézet nem közölhető, csak a tényszerű információk használhatók fel – természetesen körültekintő és gondos ellenőrzés után. Ugyanakkor az újságírónak egy-egy ilyen beszélgetés alkalmat ad arra, hogy maga pontosabban értse az eseményeket, a szereplők közötti viszonyokat, esetleges érdekütközéseket és konfliktusokat, jobban megismerheti forrásai gondolkodásmódját, helyzetét, és a későbbiekben képes lesz pontosabb kérdéseket feltenni. Erről a beszélgetésfajtáról tudni kell, hogy a közszereplők szeretik, mert számukra alacsony kockázattal és kevés felelősséggel jár, ám az újságíróknak ettől még nem kell szeretniük ezt a típusú beszélgetést, sőt, ha tehetik, kerüljék el ennek használatát. Ilyen esetekben ugyanis az újságíró felelőssége még nagyobb, hogy csak a nagyon alaposan körbejárt és leellenőrzött információk lássanak napvilágot.

Végül, az úgynevezett off-the-record beszélgetés alapszabálya, hogy sem a forrásra, sem pedig az elhangzó információkra semmilyen körülmények között nem lehet hivatkozni, ezért hiába kedvelik ezt a típusú beszélgetést a közszereplők, az újságírók számára jobb, ha elkerülik az ezekben való részvételt. Általános szabály, hogy az újságírónak és a forrásnak mindig tisztában kell lennie azzal, hogy éppen melyik típusú beszélgetésben vesz részt, és arra milyen szabályok vonatkoznak. A forrásainkkal szembeni korrektség és tisztességes magatartás az alapja mindenfajta újságírói munkának, és alapvetően szükséges a bizalom megteremtéséhez. Bizalom nélkül pedig nemigen képzelhető el az újságíró és a forrás kapcsolata.

A négy, az angolszász gyakorlatban használt beszélgetéstípus négy különböző eszköz: azt az újságírónak kell eldöntenie, hogy egy adott helyzetben melyiket választja. Az újságírónak ugyanakkor mindig mérlegelnie kell, mekkora előnyökkel jár, ha belemegy a nyilvánosság szintjének korlátozásába. A közönség szemében ugyanis a névtelen forrásoktól származó információk kevésbé hitelesek, mivel „név nélkül mindenki azt mond, amit akar”. Olyankor érdemes belemenni a nyilvánosság szintjének ilyen korlátozásába, ha ebből egyértelmű előny származik: több, pontosabb és hitelesebb információ szerezhető meg így, mint a névvel vállalt beszélgetésekkel. Ugyanakkor a zárt ajtók és ajkak felnyitásához gyakran kell az újságírónak kompromisszumot kötnie, és tudomásul venni, hogy a kényes kérdésekben információt szolgáltató források egzisztenciájukban, illetve időnként személyükben is fenyegetve érzik magukat bizonyos információk napvilágra kerülése esetén. Az újságíró felelőssége, hogy eldöntse, érdemes-e elfogadnia a források érdekeit szolgáló alkut, de ha egyszer már elfogadta, nem szegheti meg annak játékszabályait. Az újságírónak tehát tilos neve elhallgatását kérő információforrását felfednie. Egy újságíró életében előfordulhatnak esetek, amikor akár informálisan (más források, politikusok, kollegák, privát ismerősök), akár formálisan (rendőrség, ügyészség, bíróság részéről) nagy nyomás nehezedik rá, hogy felfedje informátorát. Ezt azonban semmilyen körülmények között nem teheti meg.

A háttérbeszélgetésekre azért van szükség, mert a politikusok, szakemberek nagy része nyilvános interjúhelyzetben nem az újságíró és a nyilvánosság számára kívánatos nyíltsággal és őszinteséggel beszél a konfliktusokról. A források névtelenségében rejlő veszélyeket pedig úgy kell kivédeni, hogy csak a több forrással való beszélgetésből nyilvánvalóan leszűrhető információkat lehet papírra vetni. Egy idő után ugyanis, a kellő számú forrást alkalmazva, minden történetről le lehet hántani a szubjektív elemeket és kibontakozik valamifajta valóságkép, látszani kezd a sztori valóság-magva, ami egyébként mindig sokkal érdekesebb, mint bármilyen kitalált történet.

Az újságíró és a forrás viszonya több nézőpontból is különleges. Mindenekelőtt azért, mert – amint arról már a fentiekben is szó volt – az újságíró és a forrás kapcsolata bizalomra épül, ám ez nem csaphat át bizalmaskodásba: nem kerülhetnek egymáshoz túl közel emberileg, bizonyos határokat pedig egyáltalán nem léphetnek át. Az újságírónak ugyanakkor úgy kell bizalmat ébresztenie a forrásában, hogy közben meg tudjon győződni annak szavahihetőségéről is.

Az állandó, már „bejáratott” forrásoknál az a veszély, hogy a beszélgetések alkalmával emberileg túl közel kerülnek egymáshoz az újságíróval, és az állandó forrásnak egyfajta védettség-érzete támad, hogy „szolgáltatásaiért” cserébe a rá nézve kellemetlen információkat az újságíró esetleg majd visszatartja. Bár a szakmában vannak viták – az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában is –, hogy élvezhet-e ilyenfajta védettséget a forrás (aki rendszerint közszereplő), és vannak, akik hajlanak ennek az álláspontnak az elfogadására, sőt, a gyakorlatban is vannak erre példák, én úgy gondolom, hogy egyetlen forrás sem részesülhet különleges bánásmódban. Egyrészt az információk visszatartása mindenképpen torzítja a valóságról festett képet, másrészt árt az újságíró hitelének, akinek egyenlő fair elbánásban kell részesítenie valamennyi forrását, és senkinek a javára nem lehet elfogult. Ezért nagyon fontos, hogy az újságírónak az állandó forrásaival való viszonyában is fennmaradjon egy bizonyos távolság.

 

Még többet szeretne tudni a whistleblowingról? Írja meg kérdéseit kommentben, vagy küldje el az info@k-monitor.hu címre!

Cikk hozzászólás








Biztonsági kód
Találatok/oldal: Listázási sorrend:
Találatok: [6]  Oldalak:   1
6.
Anonim
|
2017-03-10. péntek, 14:18
Üdvözlöm!
Olyan témában kérem a segítséget,hogy tudomásom van egy áramlopásról ami 3,5 éve zajlik teljesen nyíltan. Jeleztem az eon-nak de azt a választ kaptam,hogy téglakerítés van és zárva a kapu ezért nem tudnak bemenni. De ők is látják a vezetéket.
Szerintem az van,hogy az ember az atomerőműnél fegyveres őr és ezért nem piszkálják.Bezzeg ha híres lenne vagy hátrányos akkor találnának rá módot,hogy eljárjanak az ügyben.

Vannak bizonyíték erejű képeim is és ha tudnak ebben segíteni pontos adataim is.

Várom válaszát,előre is köszönöm.
Üdvözlettel: Zsóka
5.
Edáj
|
2016-03-19. szombat, 03:55
Tisztelettel Üdvözlöm!
Sorozatos orvosi műhiba történtek miatt keresem és szeretnék segítséget kérni.
Amit előre is köszönök
4.
Sz L
|
2015-03-20. péntek, 11:12
Kérek segitséget két kisiparos felkereséséhez.
Füzesi Tamás Irak Robert kisiparosok végeztek nálam munkát amit nem fejeztek be de az összeget felvették mondván holnap jövünk és számlát is hozunk.
Irtam a Vecsési Önk-hoz Nav-hoz XI-ker rendőrséghez de pontos cimet kérnek amivel én nem rendelkezem
Van telefonszámom amin ők hivtak .
Füzesi száma06-31-314-0017
Irak Rober száma.06-80-981-121 de ezeket is változtatják.
Ha önök nemtudnak segiteni kérem irják meg hova fordulhatok panaszomal.
3.
Anonim
|
2015-02-15. vasárnap, 18:38
Keresek olyan oknyomozó riportert ki eljár abban az ügyben mely a mélyszegénységben élő embereken segítene.Az önkormányzat ezt a segítséget elutasította,arra hivatkozva,hogy szerződésük van olyan céggel mely igen drágán dolgozik.Részleteket személyesen.A kiderítés roppant egyszerű-tálalom.
+36306520772
2.
Anonim
|
2012-12-09. vasárnap, 12:10
Kitartást hozzá, én 13 éve próbálkozom vele, nem sok eredménnyel, de nem szabad feladni, mert csak akkor lehet előbbre jutni benne!
1.
Anonim
|
2012-08-08. szerda, 10:47
Keresek egy oknyomozó riportert,aki a valóságot feltárná ügyemben, mivel az igazság szolgáltatás szervei lagymatag, közömbös, jogszabályokat nem ismerő és részrehajló munkája miatt lassan "koldusbotra" jutok! Fentieket olvasva teljesen igazat kell adjak Önöknek, és ezt saját megdöbbentő tapasztalataim alapján irom le.A mai magyarországon csak jogászkodás folyik és nem igazság szolgáltatás!!!!
Tisztelettel. Judit
Találatok: [6]  Oldalak:   1
Belépés
Regisztráció
Támogatás
Cikk beküldése
Hírlevél
Blog
Média
 
 
Tasz Transparency International CEE Trust OSI